A lute (/ luːt /, vagy / ljuːt /) bármilyen nyakkendõ hangszer, nyakkal (vagy hurkolt vagy nem hûtve), és egy mély kerek hátul, amely egy üreges üreggel van körülvéve, általában hangos lyukkal vagy nyílással a testben. Pontosabban, a "lant" kifejezés utalhat az európai luttsák családjától. A kifejezés általánosan utal minden olyan hangszerre is, amelyen a húrok a hangtáblával párhuzamos síkban futnak (a Hornbostel-Sachs rendszerben). A húrok a nyak végén lévő csapokhoz vagy oszlopokhoz vannak rögzítve, amelyeknek van valamilyen fordítómechanizmusa, amely lehetővé teszi a játékos számára, hogy meghúzza a feszességet a stringen, vagy lazítsa meg a feszültséget a lejátszás előtt (amelyek emelnek vagy csökkentik a string ), hogy minden egyes karakterlánc egy adott hangmagasságra (vagy hangjegyre) hangolódjon. A lantot egyik kezével elkapják, vagy egy másik kezével, míg a másik keze "feszegeti" (nyomja lefelé) a nyakpánton lévő húrokat. A billentyűzet különböző pontjain lévő karakterláncon történő lenyomásával a játékos lerövidítheti vagy meghosszabbíthatja a rezgő karakterláncot, így magasabb vagy alacsonyabb hangmagasságot (jegyzeteket) eredményezhet. Az európai lant és a modern közeli-keleti oud egy közös ősből származnak különböző evolúciós utakon keresztül. A lantot a középkortól a késő barokk korszak hangszeres zenéjében használják, és a reneszánsz világi életének legfontosabb eszköze volt. A barokk zenei korszak alatt a lantot használták az egyik instrumentumnak, amely a basso continuo kíséreteket játszotta. Ez is kísérő eszköz a vokális művekben. A lantos játékos vagy improvizálja ("felismeri") a figurális basszusrészen alapuló akkordos kíséretet, vagy egy írott kíséretet játszik (mindkét zeneszámot és tabulátort ("tab") lantra használják). Kicsi eszközként a lant viszonylag csendes hangot produkál. A lant játékosát lutenistának, lutanistának vagy lutistanak nevezik, és a lantok készítője (vagy bármilyen hasonló hangszer, vagy a hegedű család eszközei) lógónak nevezik. [Középkorú][Gitár] |