A szifon szó (/ saɪfən / SY-fən; az ókori görög: σίφων "cső, cső" is tüskés szifont) használnak olyan eszközök széles skálájára, amelyek a folyadékok áramlását vonják be a csövekbe. Szűkebb értelemben a szó különösen egy olyan csőre vonatkozik, amelynek egy fordított "U" alakja van, amely folyadékot felfelé, egy tartály felszínén felfelé áramlik, szivattyú nélkül, de áramlik a folyadék leesésével lefelé a cső alá a gravitáció alatt, majd lemerül a tartály felszínénél alacsonyabb szintről, ahonnan jött. Két vezető elmélet arról szól, hogy a szifonok folyadékot áramolnak felfelé, a gravitáció ellen, szivattyúzás nélkül, és csak a gravitáció hatására. A tradicionális elmélet évszázadok óta az volt, hogy a folyadék lefelé húzódása a szifon kijáró oldalán a szifon tetején alacsonyabb nyomást eredményezett. Ezután a légköri nyomás a folyadékot a felső tartályból, a szifon tetején levő csökkentett nyomásra tudta tolni, mint egy barométer vagy ivószalma, majd tovább. Megállapították azonban, hogy a szifonok vákuumban és a folyadék barometrikus magasságát meghaladó magasságban működhetnek. Következésképpen a szifon működésének kohéziós feszültség elméletét javasolják, ahol a folyadékot a lánchoz hasonlóan húzza át a szifonra. Nem kell egy elmélet, a másik pedig helyes, hanem mindkét elmélet helyes lehet a környezeti nyomás különböző körülményei között. A gravitációs elméletben a légköri nyomás nyilvánvalóan nem tudja megmagyarázni a szifonokat vákuumban, ahol nincs jelentős légköri nyomás. De a gravitációs elméletben a kohéziós feszültség nem tudja megmagyarázni a CO2 gázszifonokat, a szifonokat a buborékok ellen dolgozva, és a repülő cseppecskék szifont, ahol a gázok nem gyakorolnak jelentős húzóerőt, és a nem érintkező folyadékok nem képesek kohéziós feszítőerőt kifejteni. Minden ismert publikált elmélet a modern időkben felismeri a Bernoulli egyenletét, mint tisztességes közelítést az idealizált, súrlódásmentes szifon működéshez.
|